Régóta ismerjük egymást, talán 13-14 éves korunk óta. Érdekes, hogy sokáig egymás ellen játszottunk: először az egyesületeink ifjúsági csapataiban. A klub felnőtt csapatainál úgyszintén: ő a Dinamo Bukarest, én pedig a Steaua, a másik fővárosi csapat tagja voltam. Magyarországra érkezve ismét más egyesületnél folytattuk: ő Veszprémben, én Szegeden.
 

 

A junior és a felnőtt válogatottban már együtt léptünk pályára. Keményen játszottunk, de remek barátságban voltunk. Szinte minden nap beszéltünk egymással, főleg, amikor mindketten Magyarországon játszottunk. Sokszor meglátogatott Szegeden, és amikor hazautaztunk Romániába, összegyűlt a baráti társaság.

 

Nagyon nehéz beszélni róla, mert nagyon jó barát, nem csupán velem, mindenkivel közvetlen és barátságos volt. Amikor az édesapjával beszélgetek, mindig ő jut eszembe, mintha vele is váltanék olyankor pár szót. Az édesapjának hihetetlen ereje van, ő a legnagyobb szurkolója, ő az, aki nekünk is erőt ad a játékhoz. Talán a nagyszerű a legalkalmasabb jelző Marian jellemzésére.

 

A rengeteg jó élmény mellett a legmaradandóbb számomra az volt, amikor hullámvölgybe kerültem, és ő segített ismét talpra állni. Szegedre érkezve teljesen új környezetben találtam magam, nehéz volt boldogulni. Felhívott telefonon, sokat beszélgettünk és biztatott, hogy ezen ő is átesett, de most már rengeteg barát veszi körül. A Szegeden játszott rangadók után nálam maradt, elmentünk bulizni több más játékossal, 8-10 emberből álló kisebb társasággal. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, mindig ő állt a társaság középpontjában. Most látom, hogy itt mennyire szeretik őt, és kicsit el is érzékenyülök, amikor ezt tapasztalom. Hihetetlen, hogy 5-6000 ember így megemlékezik róla, ahogyan a tavalyi szezonban és most a válogatott meccsen tették. Így válik világossá, hogy milyen nagyszerű ember volt.

Marian mindig azt mondta, ő nagy ember, és ez nem pusztán a magassága miatt igaz. Sajnos a halála után vált ez nyilvánvalóvá sok ember számára.