Csak nagyon szép emlékeim vannak róla. A Veszprémbe kerülése óta jóban voltunk, nyugodtan mondhatom, hogy baráti volt a kapcsolatunk. Mindig, bármi áron győzni akart, igazi csapatemberként szívét-lelkét beleadta minden mérkőzésbe. Egy nagy gyerek volt, akivel mindig lehetett hülyéskedni, folyamatosan nevetett és viccelődött, azonban mindig lehetett számítani rá.
Sokat kapcsolódtunk ki közösen, együtt jártunk kávézni, strandra, sokat vendégeskedtem nála, ahogy ő is nálunk. Megtanított egy-két román szóra, ezeket most nem idézném, mert nem tűrik a nyomdafestéket. Egyet emelnék ki most ezek közül: a sobulan, ami patkányt jelent. Mindig úgy köszöntünk egymásnak, hogy ’Szevasz sobulan!’, ’Mi a helyzet sobulan?’. Még most is felvidít, ha erre gondolok.
Ha kikaptunk, mindig próbálta vigasztalni a többieket, mindig optimistán állt a jövőhöz. Amikor mindenki le volt törve, ő akkor is próbált lelket önteni mindenkibe és mosolygott.
Minden nap eszembe jut, a meze a szobámban van. Nagyon fog hiányozni emberileg, nagyon fog hiányozni a pályáról.